Egy kismama magánya és valósága
Nem is tudom… valahogy arra vagyunk kódolva mi nők, hogy gyermeket szeretnénk. Elképzeljük, ahogy fehér menyasszonyi ruhánk úszik a szélben a jázminillatú augusztusi délutánon, mi meg a boldogságban. Rengeteg ember örül velünk, majd a nagy nap után másra sem tudunk gondolni, csak a pasztell színű, púder illatú a babaszobára, a hozzá illő babakocsira, kisruhákra és arra az ábránd képre, ahogy a kisbabánk békésen alszik a baldachinos kiságyában.
Az én valóságom
Az esküvőn csak a fehér ruhám úszott az augusztusi szélben. Boldogságnak nyoma sem volt. Persze. Én akartam, vágytam. A nagy nap reggelén azonban zuhogott az eső. Persze. Ezt nem lehet befolyásolni. Mégis… valahogy az az érzésem támadt, hogy nem lesz minden úgy, ahogy elképzeltem. Hosszú, nehéz nap volt, elfáradtam nagyon. Bár szerető családjaink végig mellettünk voltak, mégis nagyon kimerítő volt a rengeteg vendég. Fogadni őket, beszélgetni, mosolyogni, mindenkivel táncolni, mindenkivel örülni…
Hajnalban már alig vártam, hogy vége legyen. Nem éreztem a lábaimat, hányingerem volt a fáradtságtól és még előttünk állt a feladat, hogy lezárjuk a napot. Pakolás, elszámolás, ruhát vissza vinni. És megint jött az érzés, hogy ezt nem egészen így képzeltem.
Majd belém vágott a felismerés: nem is képzeltem sehogy. Nem gondoltam rá. Egyszerűen nem gondoltam arra, hogy az esküvő után is lesz nap. És tudjátok? Hosszú évekig kísértett ez a gondolat, hogy "nem gondoltam rá."
Egy csomó dologra nem gondoltam, ami a szülőktől való leválással, a felnőttséggel, a párkapcsolattal, a házassággal, a gyermekvállalással jár. És olyan sokszor eszembe jutott az is, hogy ha valaki mondta volna, akkor elhiszem-e? Egyáltalán eljutott volna a tudatomig?
Az én várandósságom
Két hónappal az esküvő után már tudtuk, hogy kisbabám lesz. Kalandosan derült ki. Elmaradt a menstruációm, így elmentem egy doktornőhöz. Magánba. Megvizsgált, közölte, hogy itt nincs semmi. Írt beutalót laborba, hogy megnézzék a hormonokat. A hormonok szerint pedig várandós voltam. Ekkor azt mondta, másnap menjek be a kórházba ultrahangra, de vigyek holmit is, mert ha nincs meg a "dolog", akkor megműt, mert méhen kívül van. Én pedig azt hittem álmodok. Rémálom. Hogy történhet velem ilyen? Mi az, hogy méhen kívül van? Mi az, hogy "dolog"? Miért ilyen tárgyilagosan undok velem? Miért nem ad egy kicsi reményt?
Sírtam. Egyedül voltam. Nem volt senki, akit megkérdezhettem volna, hogy most mi is van?
Másnap összeraktam a holmim, elindultam a kórházba. Sokat kellett várni, már nagyon fájt a hasam, mert azt mondták, hogy tele hólyaggal kell jönni. Én pedig azt szerettem volna, hogy nagyon tele legyen, hátha úgy jobban sikerül a vizsgálat. Hátha úgy jobban látszik majd a kisbabám. Behívtak. Megvizsgált, majd közölte, hogy szerencsém van, itt van a kis "jószág". Bár van egy kis baj… a bal petefészken egy 7 cm-es ciszta van. Igaz, ezzel nem kell foglalkozni. Ennyi? Akkor minek mondja?
Én pedig csak feküdtem és nem tudtam, hogy most örüljek, megijedjek, sírjak, nevessek. Mire észbe kaptam, már esélyem sem volt kérdezni. Kint voltam az ajtó előtt, ahol az asszisztens közölte, a doktornő is gyermeket vár, így már nem fog dolgozni. A következő alkalommal a férje magánrendelésére menjek. Kezembe nyomta a telefonszámot, én pedig ott álltam és azon gondolkodtam, hogyan tovább. Mikor keressem meg a férjdoktort? Egészségesek vagyunk? Kellene valamit szednem most? Akkor minden rendben van? Eszembe jutott, bárcsak lenne valaki, aki válaszol a kérdéseimre! Bárcsak lenne valaki, aki emberként bánik velem, méghozzá érző emberként! Bárcsak lenne valaki, aki elmondja, mi van a papírra írva! Bárcsak lenne valaki, aki elmondaná, hogyan tovább!
De nem volt.
Tudod, hogy neked van valaki, aki elmondja, hogyan tovább?
A 7. hét…
7 hetes kismama voltam. Majdnem boldog. Mert nem volt hányingerem, nem fájt semmim. Tulajdonképpen csak onnan tudtam, hogy kisbabám lesz, mert az orvos megállapította. A boldogságom azonban nem akart teljesedni. Nem tudtam, hogy mikor mi fog történni velem. Nem tudtam, hogy hova, milyen vizsgálatra kell mennem, nem tudtam, hogy mire lesz szükségem. Sokszor gondoltam, hogy de jó lenne valaki…
Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy pecsételő vérzésem van. Nagyon megijedtem. Felhívtam az orvost, aki azt mondta, menjek be a kórházba, de vigyem a holmim. Megint. Mert ha elvetélnék, megműtenek és bent kell maradnom. Sírtam. Megint. Fogalmam sem volt, hogy mi van velünk. Megint. És nem tudtam mire számíthatok. Megint.
Bementem a kórházba. Rengeteg vizsgálat, idegen szövegek, mintha egy másik bolygón lettem volna. És mintha nem is lettem volna ott. Mert keresztül néztek rajtam, a fejem fölött beszéltek, mintha egy tárgy lennék, akinek a sorsáról csak úgy… dönt valaki. Jó lett volna, ha van valaki…
Egy hét múlva elhagyhattam a kórházat. Rendben voltunk.
Rémálom volt. Csak vitaminokat kaptam…"ki kell várni, hogy megmarad-e?"
Megmaradt.
De jó lett volna, ha van valaki, aki elmondja, hogy mi is történt velem, hogy mi van a papírokra írva, hogy mire számíthatok…
Az a 9 hónap...
Eltelt. Bár nem voltak klasszikus várandós tüneteim, nem volt hiteles információm sem. Nyilván, az ember a családjából hoz dolgokat. És joggal feltételezi, hogy azok jó dolgok. De ez nem szólt a lelkem változásairól. Ez nem szólt arról, hogy mire kellene vigyáznom. Folyamatos bizonytalanság volt bennem, hogy jó leszek-e anyának? Hogy meg fogom-e tudni szülni a gyermeket? Hogy mi lesz, ha nem lesz meg minden, mire megszületik? … Aztán belém hasított a felismerés: mi is az a minden? Azt sem tudom, hogy mire lesz szükségem! Bárcsak lett volna valaki, aki segít ebben!
A hetedik hónaptól minden nap történt valami, ami szokatlan volt. Vagy a lábam dagadt meg, vagy a gyomrom égett, vagy a derekam fájt, vagy náthás lettem. És fogalmam sem volt, hogy ez most jól van így, vagy aggódnom kellene? És arra gondoltam, bárcsak lenne valaki…
A körülöttem élő, már szült nők elláttak jobbnál jobb tanácsokkal:
- Egyél, amennyit csak tudsz, attól nő a gyermek! – Meghíztam.
- Diétázzál! – Akkor most egyek, vagy ne egyek?
- Igyál tejet! Az csökkenti a savat! – Kihánytam.
- Egyél almát, az csökkenti a savat! – Még jobban égett a gyomrom.
- Egyél szódabikarbónát! – Kihánytam.
- Igyál sokat! – Állandóan pisilnem kellett, így nem tudtam aludni éjszaka.
- Ne igyál sokat! – Akkor most igyak, vagy ne igyak?
- Feküdj sokat, akkor nem fáj majd a hátad! – Sok fekvés-sok hátfájás
- .
Egy idő után már abban is bizonytalan voltam, ami tényleg jó volt nekem.
Púder illatú, pasztell színű babaszoba
A várandósságom alatt új lakást vettünk és reméltük, hogy beköltözhetünk, mire megszületik a kisbabánk. Itt lesz külön szobája. Elképzeltem, hogy pasztell zöld lesz, mert az megnyugtat és semleges. Éreztem, hogy a baba és a púder illata keveredik a levegőben és ez hihetetlen boldogsággal töltött el. Ugyanakkor tele voltam bizonytalansággal, mert nem tudtam, hogy pontosan mire is lesz szükségem, szükségünk. Hány ruhácska kell és mekkora? Milyen pelenkát vegyek? Mennyit?
Aztán, ahogy nőtt a pocakom, tele voltam aggodalommal, félelemmel. Nem tudtam, hogy az érzéseim normálisak-e? Nem tudtam, hogy fogok szülni és ettől megrémültem. Nem tudtam, hogy mi fog velem történni a kórházban. Annyira jó lett volna, ha van valaki, aki elmondja, megvigasztal, felkészít, támogat, megerősít…
Az élet írja
Persze, hogy ne legyen minden egyszerű, a szülés időpontjára költöznünk kellett volna. Persze, hogy nem készült el a lakásunk. Így a 10 napos kisbabámmal hazaköltöztünk édesanyámhoz 2 hétre.
A szülésről nem írok, mert az megér egy külön bejegyzést. Majd. Egyszer. Ha lesz hozzá lelkierőm.
Majd 2 hét múlva beköltöztünk az új otthonunkba.
Az egész első hónap úgy repült el, mintha nem is lett volna. Ugyanakkor minden perce szenvedés volt.
Fájt mindenem, nem tudtam aludni. Amikor alhattam volna, akkor vagy azért nem tudtam, mert megriadtam a babám nyöszörgésére, vagy azért nem tudtam, mert nagy volt a csend. A mellem csupa seb volt, a gátam sajgott. A gyermekem állandóan enni akart. Volt aki azt mondta, hogy adjak neki mindig, amikor csak kér, volt, aki azt mondta, 3 óránál gyakrabban ne etessem, mert meghízik, elszemtelenedik és különben is, most kell megtanulnia a rendet.
A rendet? Nem igazán tudtam, hogy kinek a rendjét? És annyira jó lett volna, ha valaki megmondja mi is az a rend? Kinek a rendje? És megint a gondolat? Ki segít nekem?
Ha te is hasonlóan érzel, ne várj semmire! Itt a megoldás!
Édesanyám mondogatta nekem, kislányom, úgy cselekedj, ahogy érzed, hogy mi a jó! Ez volt az egyetlen használható gondolat, amit kaptam.
Mit is éltem meg?
A púder illatú, pasztell színű babaszoba nem készült el, mire megszületett a kisbabám, mert nem készült el a lakásunk sem. Aztán meg már nem is volt jelentősége.
Amit én tervezésnek gondoltam, arról kiderült, hogy ábrándozás volt. A rengeteg bizonytalanság, félelem, kétség indítottak el azon az úton, hogy ez így nincs jól! Vajon hány anyuka éli meg ugyan ezt? Hányan vannak kétségek között a saját alkalmasságukat illetően egy olyan dologgal kapcsolatban, ami nem csak egy ember életét határozza meg?
Persze… ekkor még nem tudtam, hogy ez a néhány hónap csak a kezdete volt egy utazásnak, ami egy hullámvasút legaljára vezetett, hogy aztán lassan felkapaszkodva kinőjön belőle a mai szakmaiságom, tenni akarásom, tevékenységem.
Hogy azzal foglalkozhatok, amit magam is átéltem: aki hozzám fordul, csak egyszer kelljen feltennie azokat a kérdéseket! Hogy aki hozzám fordul, az választ kap. Használhatót. Alkalmazhatót.
Ez a legfontosabb!